Régi piac hangulata

 

1970-ig nem volt fedett piac Debrecenben - és még az az igazi, alkudozós kereskedés ment. 

Az eladó általában el is várta, hogy kérjenek az árból, eleve úgy tartották az árut, hogy engedni lehessen.

Igencsak kikerekedett volna mindenki szeme, ha valaki a kimondott összeget azonnal leperkálta volna.

Hozzátartozott ez a hangulathoz, és bizony valamivel el kellett tölteni hajnaltól kora délutánig az időt, ezért jó volt egy kicsit kekeckedni az árusoknak is.

Az élelmesebbek már pirkadatkor kimentek a piacra, mert akkor már az árusok nagy része kipakolt. Érdemes volt korán kelni, hisz az első vevő joga így meg volt. 

Ő ha alkudott - megtehette biztos, az árus kötelességének érezte odaadni a kért összegért a zöldséget-gyümölcsöt, tojást, vagy baromfit - hisz az aznapi szerencséje függött tőle.

Ha megkérte valaki korán az árut és odaadták, akkor egész napra szerencséje lett, ha kitartotta, akkor meg a babona úgy mondta - kerülni fogja a szerencse.

Így aztán gyerekkoromban mi is hajnalok hajnalán keltünk, hogy mindent olcsón beszerezhessünk.

Legtöbbször fix árusokhoz mentünk, s volt olyan is, amikor a kért ár feléért vettük meg a csibét.

Persze párjával, hisz a rántani valót úgy árusították.

Összekötve két lába egy hasított szövetdarabbal, és a két pityi összekötött lábát is körbetekerték még egy darabbal. A vevő gondosan megvizsgálta a csibe bőrét, a tolla közé fújt - ha szép sárga volt, akkor átment a vizsgán, ha nem, akkor meg elhúzta a száját és csak annyit mondott - tápos, nem kell. Adja el másnak, én ilyet nem veszek.

Ha viszont megfelelt, akkor még lábuknál fogva megemelgették őket, hogy a súlyuk is jó-e, hisz egy rántani valón azért ha nem is sok, de némi húsnak lennie kellett. 

Így, lógatva vittük haza annak idején a csirkéket. Mindaddig, míg a mai állatvédők egyik őse le nem teremtett bennünket, hogy hogy képzeljük kínozni szegényeket, fejükbe száll a vér, nekünk sem lenne kellenes. 

Onnantól szatyorba utaztak haza. Az út persze kellemesebb volt számukra - a végeredmény viszont teljesen ugyanaz.... 

Mire hazaértünk már forrt a víz kopasztónak, nagymama pedig a vájling szélén élesítette a kést - hisz korán hozzá kellett kezdeni az ebédnek, ha jót akartunk enni.

Fotó: Fortepan/Bojár Sándor

loading...

Megjegyzések

loading...